2015 febr. 20 - Forró Péter - Magyar Hírlap
Éremhegyek övezik sikerekkel gazdag pályafutását, nem csoda, hogy könyvének is azt a címet adta Ezüstvezér. Nem csak itthon, Texasban is bizonyította sakktudását. Arra a legbüszkébb, hogy sportkarrierje nem ment családja rovására. Ivánka Mária sakknagymesterünk ma Budapest és Austin között ingázik.
- Miért és hogyan lesz egy lánygyerek sakkozó?
- Olyan családban cseperedtem fel ahol a fehér és fekete bábuk családtagnak számítottak. Édesapám igazolt játékos volt a Pénzverő csapatában és otthon rendszeresen bátyáimmal gyakorolt. Nekem persze csak a nagy partik kukucskálása jutott. Lakásunktól egy sarokra lévő kultúrházban tartotta edzéseit a Ságváriról elnevezett sakkcsapat. Nyilvánosak voltak az edzések, mindenki bemehetett egy-két partira, bátyáim is oda jártak. Egy alkalommal amikor sokáig nem jöttek haza engem küldtek utánuk, jöjjenek, kihűl a vacsora. A teremben a cigarettafüsttől alig lehetett látni. Végre megtaláltam őket, mondtam indulás, de hát egy parti közben ugyebár nem lehet felállni. Ott tébláboltam 11 évesen, amikor hozzám lépett egy bácsi és megkérdezte, amíg testvéreim nem fejezik be az öldöklő csatájukat nem akarok- e egy partit játszani. Ma sem értem, honnan vettem a bátorságot, de igent mondtam. Rövid leszek: kiderült, hogy első mérkőzésemen partnerem a klub edzője volt és amikor végül apukám is megjelent a három elveszett gyerekért rábeszélte, küldjön edzésekre mert nagyon tehetségesnek talál.
- Jó szeme lehetett, hiszen nemsokára már megnyerte az általános iskolai leánybajnokságot, ahol pedig három évvel idősebbek is elindultak.
- Ez a gyermekkori győzelem nagyon fellelkesített, kihatással volt egész pályafutásomra.
- A sakkal kapcsolatban mindig felvetődik a kérdés, mennyiben lehet azt klasszikus értelemben sportnak tekinteni.
- Valóban nehéz megérteni egy külső szemlélőnek, hogy a sakkozáshoz roppant komoly kondíció kell. Nem véletlen, hogy a versenyzőknek kiegészítő sportágként vagy úszást, vagy teniszt írnak elő, hogy ezzel is növeljék állóképességüket. Én a mai napig is rendszeres látogatója vagyok az uszodának.
- Pályafutásának akadtak olyan pillanatai, amikor úgy érezhette, külső tényezők is befolyásolták, gátolták a szebb eredmények elérését. Erről említést is tesz 2000- ben megjelent Ezüstvezér című könyvében, ahol Verőci Zsuzsával való nem mindig felhőtlen kapcsolatáról is szót ejt.
- Verőcivel - az emlékezetes 11 évesen megnyert iskolabajnokság óta - riválisok voltunk. Állandó harc volt köztünk a jobb pozícióért. Mégis azt mondom, úgy neki, mint számomra nagy hasznot hozott ez a vetélkedés, hiszen két hasonló tudású versenyzőként és válogatott csapattársként ösztönöztük egymást a jobb eredményekre. A rivalizálás ellenére jó haveri viszonyban voltunk mindaddig, amíg a papája túlzott beavatkozását már nem lehetett szó nélkül hagyni, de ezt az Ezüstvezér-ben részletesen kifejtettem. Azóta sajnos hűvös a kapcsolat köztünk, amely csupán a köszönésre korlátozódik.
- Nyilvánvaló, ahhoz, hogy egy versenyző kiadja magából a maximumot, megfelelő edzőre is szüksége van.
- Nekem és teszem hozzá, akkoriban sok társamnak nem adatott meg ez. Mindez persze nem jelentette azt, hogy nem kaptam segítséget sakktudásom csiszolásához. Sokan nagy szeretettel, ingyen foglakoztak velem, hogy csak Karakas Évát említsem, de klubtársaimnak, és a válogatott edzőinek is sokat köszönhetek. Legtöbbet természetesen a férjemnek, aki edzőként, szekundánsként, és mindenekelőtt családapaként rengeteget segített. Igazából soha nem derült ki, mi lett volna, ha anyagilag támogatott edzők irányítják felkészülésemet. Ugyanakkor az is igaz, hogy akkoriban nem volt ennyire pénzcentrikus ez a sportág, és számos kedves emberi gesztusra tudok visszaemlékezni. Arra például, hogy Hollandiában egy alkalommal nagyszabású bált rendezetek a versenyzők tiszteletére, vagy például ugyanott egy ruhagyártó cég divatbemutatója után - ahova a mezőny hivatalos volt - mindenki kapott egy szép kosztümöt.
- Élete sok évét az Egyesült Államokban a texasi Austinban töltötte, mi több ott is sakkasztalhoz ült. Honnan jött ez az amerikai kapcsolat?
- Férjem, Budinszky András - aki ma már a hazai számítástechnika egyik ősatyjának számít- austini ösztöndíj után a helyi egyetemen előadói állást kapott, így kiköltöztünk. Nem volt egyszerű családi életünk, mivel engem a versenyzés visszaszólított Európába. Szerencsére legtöbbször a Malév támogatásával utazhattam, de az is előfordult, hogy a saját költségemen, a szövetség támogatása nélkül a legkisebb gyermekemmel együtt utaztam haza, - a két nagyobb apjukkal maradt - hogy aztán a nagyszülőkhöz leadva, részt vegyek zónaversenyeken, sakkolimpiákon, és ugyebár azt a kilenc bajnoki címet is itthon kellett megszereznem. Texasban is folyamatosan a tábla mögé ültem, rengeteg meccset játszottam, három bajnokságot is nyertem az államban. Azóta férjemmel hazaköltöztünk, de ma is gyakran utazom Austinba, hogy lássam unokáimat.
- Az biztos, a sok utazás nem ment teljesítménye rovására, hiszen 1969 1978 1980 után 1986-ban is ezüstérmes csapat tagja volt az olimpián. Ezen kívül is számos világraszóló eredményt ért el, elég csak megemlíteni, hogy kétszer is legyőzte a világbajnok Gaprindasvilit. Az olimpiai arany azonban hiányzik a tarsolyából...
- Sajnos ez a vágyam nem teljesült, pedig ha Polgár Zsuzsa korábban beszáll negyedikként a Verőci, Mádl, Ivánka csapatba, akár megnyerhettük volna az oroszok előtt az olimpiát. De akkor még az volt a Polgár család koncepciója, hogy Zsuzsa csak férfiak között versenyezzen. Amikor aztán két év múlva ez az”embargó” véget ért, már egy más összetételű csapat harcolhatta ki 1988-ban az aranyérmet. Azért az 1986-os ezüstérmemre különösen büszke vagyok, mert három gyermekes anyukaként is sikerült olimpiai érmet szereznem!
- Íróként is debütált. Hogyan, miért született meg az Ezüstvezér?
- Amikor a számítógépre vittem és rendeztem feljegyzéseimet, naplómat rájöttem, kis híján egy könyvet olvasok. Nekiláttam tehát, hogy valóban kötetbe rendezzem pályafutásom emlékeit.
- A versenyzéstől 1990-ben vonult vissza. Szerető családja van, öt unokája, szép sikereket ért el a sportágában. Gondolom elégedett pályafutásával, életével?
- Igazán nem panaszkodhatok, van mire büszke lennem. Leginkább arra, hogy a versenyzés soha sem ment a családom rovásra, hogy úgy mondjam, sikerült remire vinnem ezt a nagy partit.
< Vissza a cikkekhez
|
