Ivánka Mária már új könyvén dolgozik

 2001 aug. 12 - Szilágyi Péter - SportFórum
A múlt év végén látott napvilágot az Ezüstvezér címu kötet, a magyar sakktörténet idorendben elso nemzetközi nagymesternojének önéletírást, korrajzot és sportághistóriát ötvözo, képekkel gazdagon illusztrált muve. Ivánka Máriával könyve fogadtatásáról és arról beszélgettünk: mi említésre érdemes történt vele munkája megjelenése óta, és tervez-e esetleg újabb kötetet? Olyan, megvitatásra érdemes kérdéseket is találtunk, amelyekkel terjedelmes könyvében nem foglalkozott, vagy csak éppen érintett a kilencszeres magyar bajnokno.

- Nem ijedt meg, amikor a Magyar Sakkszövetség egyik vezetojének biztatására pár száz példánnyal többet nyomatott kötetébol, mint amennyit eredetileg tervezett, és az illeto vezetot leváltották?
Valóban nyugtalankodtam kissé, amikor a texasi Austinban, ahol akkor tartózkodtam, értesültem errol a változásról, de kiderült, hogy nincs okom az ijedségre. A szövetség állta a szavát. Könyvem szépen fogy, és a sajtó is foglalkozott, illetve foglalkozik vele. Egyik napilapunk egész oldalas interjút közölt velem ebbol az alkalomból, de egy jugoszláv sakkújságban is olvastam kritikát az Ezüstvezérrol.
A fogadtatáson felbuzdulva hozzáláttam az angol fordítás elkészítéséhez, pontosabban eleve az volt a tervem, hogy kiadom munkámat angolul is, s a kedvezo vélemények megerosítettek ebben a szándékomban. Fordítani kezdtem tehát a kéziratot angolra, de két okból ismegtorpantam. Az elso ok kifejezetten örvendetes: legidosebb fiam, András megházasodott, és az esküvo elokészületei lekötöttek.
A másik körülmény, ami lelassított, hogy amikor saját muvét ülteti át idegen nyelvre az ember, mindig csiszolni szeretne az eredeti szövegen. Ez olykor talán rá is fér a nyersanyagra, csakhogy így roppant nehéz haladni. Esetemben az is többletterhet jelent, hogy a külföldi olvasónak meg kell magyaráznom számos olyan fogalmat, amely a magyar közönség számára magától értetodik. Történelmünkkel, földrajzunkkal, kultúránkkal vagy éppen hajdani közéletünkkel kapcsolatos dolgokról van szó. Ezeket azért nem akarom az angol kiadásból sem kihagyni, mert azt szeretném, hogy kötetem ne csupán sakk-könyv legyen, hanem egy kicsit a "magyar glóbusz" hírvivoje is.
Az is lehet, hogy néhány bekezdéssel idoszerusítem majd a kéziratot, hiszen az Ezüstvezér szinte a nyomdába adás pillanatáig - a tavaly oszi isztambuli sakkolimpiáig - lépést tartott a szellemi sportág eseményeivel. Azóta viszont - bevallom - elfoglaltságaim miatt egyáltalán nem vagyok képben, még a magyar sakkozói közélet friss fejleményeit sem tudtam nyomon követni, ezért ezekrol a kérdésekrol legfeljebb egy majdani kiadásban, valamikor évek múltán foglalkozhatom majd érdemben. Családommal idestova két évtizede az Egyesült Államokban élek, ahova annak idején azért költöztünk, mert a férjem ott végezte egyetemi tanulmányait, majd ott kapott munkát, és jóllehet, pár hónapot minden esztendoben itthon töltünk, legszívesebbem végleg itthon maradnék. Egyelore azonban folytatódik az ingázás.

-De arról bizonyára megvan a véleménye, hogy miként élt olimpikonjaink egy része azzal a lehetoséggel, amelyet az új sporttörvény biztosított számukra. Mivel nemcsak a nemzetek tornáin érmes helyezést eléro versenyzoink részesülnek életjáradékban, hanem az az edzo is, akit megneveznek, furcsa jelölésekrol szállingóznak hírek.
Természetesen fülembe jutott egy és más, és tudom, hogy foleg azok a pályatársak, akik kimaradtak a szórásból, olykor indulatosan bírálják egyes játékosaink választását. Van, aki baráti vagy rokoni összejátszást emleget, más azt vágja kollégái fejéhez, hogy alkalom szülte érdekszövetséget kötöttek. Mi tagadás, sok igazságtalanság forrása, hogy olimpikonjaink csak egy edzot terjeszthetnek fel, mivel sokszor borzasztóan nehéz eldönteni, hogy azok közül, akik hozzájárultak fejlodésünkhöz, kit válasszunk ki.
A magam részérol tiszta lelkiismerettel döntöttem férjem, Budinszky András sakkmester mellett. Egykori edzoim, Karakas Éva, Flórián Tibor és Jenei Ferenc rég meghaltak, pályafutásom ama korszakában pedig, amely az olimpiai sikerek szempontjából lényeges, szinte kizárólag András volt a szekundánsom és edzopartnerem.

- Sok szó esik könyvében Veroci Zsuzsáról. Feleleveníti közös csatáikat, amelyeket vállvetve vívtak a válogatottban vagy amelyekben egymással hadakoztak az országos rangelsoségért, de azt sem hallgatja el, hogy legnagyobb hazai vetélytársa olykor a sakkon kívüli eszközöket is bevetett ön ellen. Kapott már visszajelzést kötete e kényes részleteire?
Hallottam, hogy valahol Zsuzsa kijelentette, nem igaz, ami "terhelot" róla írtam, holott o és a sakkmozgalomban, illetve a sportsajtóban tevékenykedo édesapja köztudomásúan súlyosan részrehajlók voltak. De hogy nem vetettem el a sulykot, azzal kapcsolatban sokat elárul egy, nemzedékünk tagjait csak mostanában megismero, fiatal sakkozó megjegyzése. Az illeto azt mondta: nem hitte volna, hogy Veroci Zsuzsa ennyire rokonszenves fiatal volt, mint amilyennek könyvem számos epizódjából kitetszik. Én egyébként senkit nem akartam megbántani, és inkább egyes jelenségeket akartam tanulságul hagyni az utókor számára. Olyannyira szerettem volna elkerülni azt látszatot, hogy most nyújtom be a számlát azoknak, akikkel szemben annak idején tehetetlen voltam, hogy legszívesebben név nélkül írtam volna le az ominózus eseteket. De ez a megoldás alighanem komikusan hatott volna, hiszen a sakk iránt érdeklodo olvasók többsége tudja, hogy kik voltak noi sakkozásunk éllovasai vagy a sakkszövetség vezetoi.

- El kell ismerni: egészében véve olyan jóindulatúan mutatja be pályatársait, ami nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi sakkirodalomban is ritkaság. Érdemeiket ecseteli, örül sikereiknek, és átéli a kudarcok miatt érzett fájdalmaikat. Mi több: nyert játszmákat is közül tolük, és közös fényképeken idézi fel azokat az idoket, amikor egy csónakban eveztek. Óhatatlanul eszembe jut Polgár Zsuzsa néhány esztendeje Amerikában megjelent könyve, amelyben olyan jelentos pályatársakat kicsinyel le, vagy állít be ellenszenvesen, mint a tanítványaiért élo-haló többszörös világbajnokjelöltno, Ladányiné Karakas Éva vagy a két magyar noi olimpiai aranyérem megszerzésében részes Mádl Ildikó.
Azt a könyvet, a "Királyi játék királynojét" én is olvastam, s meg kell mondanom, hogy érdekes volt, mert összefoglalja Zsuzsa pályafutását a kezdetektol addig, amikor világbajnokno lett. Természetesen nekem mind Karakas Éváról, az önfeláldozó oktatóról és a lovagias vetélytársnorol, mind a nemzedékemtol a stafétabotot átvevo és egy kicsit családtagként szeretett Mádl Ildirol más a véleményem, mint Zsuzsának, de remélem, hogy abban a kötetben nem minden Zsuzsától származik. A bevallottan közremuködo férjen kívül a kiadó is "megvastagíthatott bizonyos szineket", hogy közönségcsalogatóbbá, bombasztikusabbá tegye a muvet.

- Nem gondolja, hogy az az amerikai üzleti szellem és túlzott gyakorlatiasság a lúdas abban is, hogy az Egyesült Államokban élt vagy él a legtöbb olyan kiemelkedo sakkozó, aki sikerei csúcsán fordított hátat hivatásának, és az amerikai sakkozás jelenleg is bukdácsol?
Szórványos sakktörténeti ismereteim megerosítik ezt a csüggeszto képet. Ha a 19. században tündöklo Paul Morphy pályaelhagyása e zseniális játékos egészségének megroppanásával magyarázható, a 20. század derekán Reuben Fine már ugyanúgy gyakorlatias megfontolásokból hagyta abba a versenyzést, mint napjainkban Polgár Zsuzsa, majd Gata Kamsky. Bobby Fischer esete megint egyedi, de elgondolkodtató, hogy két évtized alatt, amely visszavonulása, 1972, és ideiglenes visszatérése, 1992 között telt el, nem akadt amerikai vállalkozó, aki az ottani viszonylatban bagatell néhány millió dollárral elocsalta volna rejtekhelyérol Bobbyt, és ezt a fegyvertényt egy jugoszláv bankárnak, Jezdimir Vasziljevicsnak kellett végrehajtania.
Azt a paradoxont kell megfogalmaznom, hogy Amerikában mindig csak a legnagyobbaknak volt esélyük arra, hogy a sakkból megéljenek, de ha nyitott szemmel jártak, nekik is rá kellett döbbenniük, hogy egy közepesen sikeres orvos, ügyvéd vagy mérnök is viszi annyira anyagilag, mint ok a világhírükkel. A Fischer világbajnoki gyozelme által felkorbácsolt érdeklodés sem volt elég ahhoz, hogy ez a helyzet számottevoen megváltozzék. Az utóbbi másfél-két évtizedben, úgy vélem, az amerikaiak azért is viszonyulnak meglehetosen huvösen a hivatásos sakkozáshoz, mert rengeteg a bevándorló, és ezek között az egykori szovjet állampolgárok között nehezen terem babér az amerikai sakkozók számára. Ugyanakkor a kulimunka, az egymást éro nyílt tornák, amelyeken nem ritka a napi két forduló, a tanítványokkal való veszodés és a könyvírás ezeket a valaha szép reményu orosz, ukrán vagy lett nagymestereket is elfásítják, és visszavetik. Nemrég még Yasser Seirawant, Nick de Firmiant, Joel Benjamint , Borisz Gulkót vagy Alekszandr Jermolinszkijt nagyobb európai versenyeken is láthattuk, az utóbbi idoben azonban szinte teljesen eltuntek az amerikai résztvevok az óvilág komolyabb tornáiról. Ráadásul a tavalyi sakkolimpián lemaradt az ezeken a viadalokon általában jeleskedo amerikai csapat, majd az Egyesült Államok és Kína válogatottjainak mérkozésén kellett tapasztalnunk, hogy Ázsia is elhúz az amerikaiak mellett.

- Vajon az a, a közelmúltban létrejött alapítvány, amelyet seattle-i szponzorok támogatnak, ígér-e kibontakozást az amerikai sakkozásnak?
Tudomásom szerint ez az alapítvány Seirawan nagymester szervezo munkájának köszönheto, és létrejöttének az volt a közvetlen oka, hogy az amerikai sakkszövetség nem tudta biztosítani a világ talán legnagyobb múltú nemzeti bajnokságának megrendezését. Hogy az adakozók érdeklodését valami eredetibb elképzeléssel csigázzák fel, Seirawanék nem érték be olyan "földhözragadt" céllal, mint a nemzeti bajnokság fél évtizedre szóló anyagi hátterének szavatolása, hanem nagyra töro programot körvonalaztak. Például azt, hogy Kaszparov bevonásával fellendítik az iskolai sakkoktatást és az iskolások versenyzését, és nagyobb nemzetközi sakkeseményeket is teto alá hoznak. Úgy vélem, e "project" sikerének egyik feltétele, hogy ne korlátozódjék a távoli nyugati parton elterülo Washington államra, hanem mozgassa meg az amerikai sakkozás olyan hagyományos központjait is, mint amilyen New York, illetve Kalifornia.

- Milyen a sakkélet Texas államban, amelynek fovárosában, Austinban, ön lakik?
Jóllehet, néhány évtizeddel ezelott San Antonio és Dallas jelentos nemzetközi sakktornák színhelye volt, Texas sakkéletében az amatorizmus uralkodik. Itt is élnek persze mesterek, sot, egy nagymester is van: Ron Henley, aki korábban Anatolij Karpov gárdájához tartozott, és az exvilágbajnok barátja. A nemzetközi mesterek közül Joe Bradfordot emelném ki, o több zárt amerikai bajnokságon játszott, és jelentos eredményeket ért el.

- Könyvébol kiderül, hogy Ivánka Mária nemcsak hét sakkolimpián vett részt, amely közül négyrol ezüstéremmel tért haza a magyar válogatott, de miután a sakk hivatásából hobbijává változott, seregnyi amerikai férfi viadalon is sikert ért el. Egyebek között háromszor nyerte meg Texas bajnokságát. Sot, az is elofordult, hogy a szó szoros értelmében nehéz súlyú vetélytársát, Bradfordot ütötte el az elsoségtol. Egy ilyen alkalommal nyugözött le egy amerikai újságírót finom megjelenésével és viselkedésével látszólag ellentétes sakkozói harciassága annyira, hogy olyan "hölgyként" mutatta be önt, aki egyszerre van "mézbol és acélból". Elárulná, milyen módszerrel tudott ennyi sok epizódot és információt belesuríteni az Ezüstvezérbe?
Eszem ágában sem volt, hogy sakk-könyvet írjak. Családi levelezésemet akartam feldolgozni, de amint versenyekrol hozzátartozóimnak küldött élménybeszámolóimat meg édesanyám naplójegyzeteit összeillesztgettem, mindinkább azt sugallta az anyag, hogy kevés többletmunkával egy sakk-könyvet is kihozhatok belole. Óriásit tévedtem, ám erre csak késobb ébredtem rá, amikor már késo volt visszafordulni. Egyébként csak azért valósulhatott meg az immár kibovített elképzelés, mert az adatgyujtésben - hajdani eredményeim felkutatásában - két sakktörténészben, Bottlik Ivánban és Szilágyi Sándorban, segítotársakra találtam.
Ez a kötet gyermekkorom, életem és egy kicsit családom krónikája, de azt is leírom benne, hogy miként fedeztem fel utazásaim révén a világot és rengeteg olyan szépséget és érdekességet, amelyekben aligha lehetett volna részem, ha élvonalbeli sakkozóként nem hívnak meg a földgolyó megannyi szegletén található számos országba.
Minthogy pályám zöme a magyar noi sakkozás része, s szakmai irányítóim honfitárs férfi sakkozók voltak, elengedhetetlennek tartottam, hogy róluk is beszéljek, és egy-egy emlékezetes teljesítményükre külön is kitérjek. Mivel azonban kordokumentumnak is szántam kötetemet, érzékeltetem benne sportágunk egykori közéleti visszásságait, de azokat a nemzetközi sakkeseményeket is bekapcsolom a cselekménybe, amelyek valamennyiünkre hatással voltak. Az Ezüstvezér történéseinek "globális" hátterét ekként az 1961-ben, gyermekkori szárnypróbálgatásaim idején lezajló Botvinnik-Tal világbajnoki visszavágó mérkozéstol a kéziratom lezárásakor befejezodo tavalyi Kramnyik-Kaszparov Braingames világbajnoki meccsig vázolom fel.

- Búcsúzásul hadd kérdezzem meg, hogy bízik-e a noi sakkozás jövojében?
Bár hivatásos optimista vagyok, aggódom. A noi nemzetközi versenyek jószerivel megszuntek, és azokban az országokban, amelyek azelott a noi sakk fellegvárai voltak, annyira meggyengült az intézményes támogatás, hogy rengeteg hölgy elpártolt a szellemi tornától. Természetesen van utánpótlás, de ennek kibontakozása nagymértékben attól függ, hogy a szülok gyozik-e anyagiakkal gyermekeik ilyen irányú taníttatását és utaztatását. Régi fájdalmam, hogy a Polgár-lányok teljesen kivonultak a magyar noi sakkból, ezért nem ábrándozhatunk arról, hogy csapatunk ismét a dobogó legfelso fokára kerül az olimpián vagy az Európa-bajnokságon. Tény ugyanakkor, hogy létezik már noi egyéni Európa-bajnokság és Világkupa, és a noi világbajnoksá- gon jóval magasabbak a díjak, mint régebben voltak. Azelott azonban azzal vígasztalódhattam, hogy igaz, a szovjetek és ezen belül a grúzok a legjobbak a világon, de mi, magyarok mégis beleszólhatunk az elsoségért való versenyfutásba, most viszont, hogy egy új nagyhatalom, Kína tunt fel a noi sakkozás egén, egyre nehezebb lesz érmes álmainkat valóra váltani. Bár mint - az ön szavaival élve - "hivatásos optimista" elképzelhetonek tartom, hogy pár év múlva ismét legyen valamelyik csapat-világversenyen legalább egy bronzérmünk. < Vissza az elozo oldalra