Mesék az ezüstvezérről I. rész

 2000 júl. 30 - Szilágyi Péter - SportFórum
Ivánka Mária feltűnően sokáig mered egy sakktáblára . A hatvannégy mezőn viaskodók ülnek, ő, mint néző, állva szemléli Magyarország 48. női sakkbajnokságának egyik fordulatos játszmáját. A Hotel Agróban jórészt olyan pályatársai vetélkedtek ezekben a napokban, akikkel már nem mérte össze erejét, s akiknek némelyike talán nem is tudja, hogy ez a szemüveges, karcsú, elegáns asszony, aki olyan kitartóan figyelte őket , kilencszer nyerte meg a magyar bajnokságot, vagy kétszázszor játszott -nem is akármilyen eredménnyel - a válogatottban, és fél tucatszor bejutott a zónaközi döntőbe, egy ízben pedig a hatodik-helyen végzett a világbajnokságon. Még kevésbé tudhatják, hogy Ivánka nemzetközi nagymester hovatovább elkészült annak a könyvnek a kéziratával, amelyben válogatott játszmáin kívül pályafutása emlékeiből és tapasztalataiból kínál összefoglalást az olvasóknak. Az Ezüstvezér című kötet előreláthatólag a közeljövőben megjelenik magyarul, de szerzője angol nyelvű kiadását is tervezi.

-Ilyenkor kibicelés közben eszébe jutnak azok a bajnoki döntők, amelyeken maga is játszott ?
-Inkább az bilincsel le, amit éppen nézek. Teljesen át tudom adni magam a partiknak, mint ahogyan hálás közönség vagyok színházban is, ahol az utóbbi időben már a könnyeimen sem uralkodom, ha olyan élmény ér, amely érzelmileg megráz. Mivel azonban az volt a kérdése, hogy mi minden ébredhet fel bennem, a saját döntőimre visszagondolva, elmondhatom,hogy tényleg rengeteg az emlékem. Másfél tucat alkalommal vettem részt női sakkozóink e legmagasabb szintű hazai megmérettetésén, s l967-től, amikor egymás után hat bajnokságot nyertem, jó darabig avval a Verőci Zsuzsával vetélkedtünk a rangelsőségért, aki a mostani bajnokságon a versenybíró tisztjét látta el. Voltak aztán olyan párharcaim is a döntőkben, amelyek a nagy tét ellenére lovagias légkörük, emberi tisztaságuk miatt maradtak emlékezetesek számomra. 1967-ben, majd néhány évvel később tanítómesteremmel, Karakas Évával küzdöttünk a bajnoki címért. Az első alkalommal Szádayné Gombás Judit társult még hozzánk, így Évának két tanítványával kellett az élen kialakult holtverseny miatt kiegészítő körmérkőzést vívnia az elsőségért, később pedig mi ketten meccseltünk a bajnoki címért. Bár mindkétszer győztem, oktatóm és klubtársam, a négyszeres világbajnokjelölt és hétszeres országos bajnok tiszta szívből gratulált, és viszonyunk ugyanolyan bensőséges maradt, mint addig volt.

-Hogy sikerült kilencszer aranyérmet szereznie a döntőben, és ezzel olyan csúcsot felállítania, amelyet máig sem közelítettek meg sakkozónőink?
-Ahhoz, hogy ez sikerüljön, nagyon sokszor el kellett indulnom ezen az erőpróbán, kétszer csak ezüst-, egyszer csak bronzérmes lettem, és voltak alkalmak, amikor nem kerültem dobogóra. Akkoriban mind férfi, mind női sakkozóink számára nyilvánvaló volt, hogy a bajnoki döntőn át vezet az út a nemzetközi érvényesüléshez. Én is így jutottam el például azokra a hollandiai versenyekre, amelyek többször elnyert női fődíja a könyvem címéül választott Ezüstvezér volt. A döntőkben elért helyezés alapján kerülhetett be az ember a válogatottba, és az ott nyújtott teljesítményétől függött, hogy milyen élsportolói juttatásokban részesül. S mivel a döntőben meg a válogatottban játszani vágyaink netovábbja volt, nagyon idegen nekem az, amit az utóbbi esztendőkben tapasztalok: élvonalbeli sakkozóink jó részét kedveskedő levelekkel, csábító anyagi feltételek meglobogtatásával igyekeznek rábírni,hogy játsszanak az olimpián vagy az Európa-bajnokságon. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy míg akkoriban a válogatottság egzisztenciális kérdés is volt, ma nem kizárólag ettől függ hivatásos sakkozóink anyagi jóléte.

-Mennyire ugorhatott két-három évtizede a magyar átlag életszínvonal föl egy élvonalbeli sakkozó?
-Túlságosan szerény juttatásokat és versenydíjakat kaptunk ahhoz, hogy meg lehessen gazdagodni belőlük, de tény, hogy egy ideig külföldi versenyeimen szerzett keresményemből öltöztettem a családomat.

-Értsük úgy, hogy szegények voltak?
-Miután én is világra jöttem, feltétlenül. 1950-re államosították édesapám ékszerüzletét, és alacsony vállalati fizetéséből kellett ötünket eltartania. Ennek a lecsúszásnak annyi előnye volt, hogy az Állami Pénzverőben, ahol apukám szakoktatóként dolgozott, sakkcsapat is létezett, s otthonunkba így beszivárgott ez a szép játék.

-Fiútestvéreit nem fertőzte meg a bábutologatás szenvedélye?

-Csaba bátyámnak kétségtelen volt hozzá tehetsége, elvont gondolkodása is közelítette a sakkhoz, de nem volt türelme sokáig töprengeni a táblánál. Színészként és rendezőként vitte sokra, a Nemzeti Színház tagja lett, s bár fiatalon végzett vele a betegség, jelentős életművet hagyott maga után. Úgy gondolom, az, hogy hármunk közül mi ketten alkotó jellegű foglalkozást választottunk, nemcsak szüleink és a nálunk korábban munkába álló Károly bátyám áldozatkészségének köszönhető. Bizonyára örököltünk valamit az ékszereket nemcsak elkészítő, hanem önállóan tervező édesapánk és lánykorában műkedvelőként sűrűn színpadra lépő, szépen éneklő és rajzoló édesanyánk képességeiből. (folyt. köv.)

Mesék az ezüstvezérről II. rész

 2000 aug. 1 - Szilágyi Péter - SportFórum
- Könyvéhez anyagot gyűjtve családtagjait is kifaggatta: miként emlékeznek erre vagy arra az eseményre?
- A szeszélyesen működő memóriánál megbízhatóbb forrásokra támaszkodhat- tam: édesanyám naplójára és azokra a leveleimre, amelyeket a szülői házba, majd később a gyermekeimnek küldtem haza külföldi versenyeimről. Sokat tallóztam sakkfolyóiratunk régi évfolyamaiban, és más könyveket is elővettem, mivel nemcsak saját pályám állomásait akartam feleleveníteni, hanem az általam átélt időszak nagy sakkeseményeit, fontos jelenségeit is. A sakknak ezt az aranykorát a jelennel egybevetve fogalmaztam meg aggályaimat, sőt, félelmeimet a széthúzás, az elanyagiasodás, az erkölcsi hanyatlás sportágunkat sem kímélő kor- és kórtünetei láttán.

- Miért éppen most szánta rá magát erre a komor tanulságú számvetésre?
- Régóta készültem pályafutásom emlékeinek és tanulságainak összefoglalására, és most többszörösen elérkezettnek láttam rá az időt. 1992 óta nem versenyzek, tehát elegendő távolságból szemlélem már alkotási ágam fejleményeit. Idén februárban lettem ötvenéves, s ismét nyár van s itthon vagyunk. Több a szabad időm, nekirugaszkodhattam tehát az írásnak, s befejezhettem, amit addig rövidebb részletekben kopogtattam be a számítógépbe.

- Mennyíre fontos életrajza szempontjából, hogy három fia az Egyesült Államok egyik legnagyobb egyetemének, az austininak a diákja ?
- Férjem munkahelyi kiküldetése révén - aki számítógépes szakember - mintegy két évtizede lettünk otthonosak Texas állam fővárosában, s azóta felváltva töltünk hosszabb időt hol ott, hol itthon. Nemcsak az öröklött családi kötelékek óvnak meg azonban minket attól, hogy elszakadjunk Magyarországtól: mindhárom gyerekem Budapesten végezte el a középiskolát, és a legidősebb fiamnak magyar a menyasszonya.

- Minden lehető alkalommal hangsúlyozza, hogy sakkozóként milyen sokat köszönhet a játékunkat csak hobbiszinten művelő férjének, Budinszky Andrásnak.
- András fiatalon szerzett mesteri címet, és szekundánsként meg elemzőként sokszor volt nagy segítségemre tornáimon, illetve a felkészülésben. Többször indultunk el együtt amerikai versenyeken, értünk el jó eredményeket, s mindig holtversenyben végeztünk. Ebből mind az a következtetés kínálkozik, hogy András sem megvetendő játékos, mind az, hogy lám, egy átlagosabb férfi mester sem marad el egy egykor élvonalbeli női nagymestertől.

- Ez azt jelenti, hogy elismeri: a nők kevesebbre képesek a sakkban, mint a férfiak?
- Inkább az a véleményem, hogy a nők lemaradásának nagyon is megmagyarázható okai vannak. Kevésbé régen sakkoznak, és sokkal kisebb számban művelik játékunkat, mint a férfiak, másrészt mire szakmailag beérnek, férjhez mennek, gyermeket szülnek, és ez jobban elvonja őket hivatásuktól, mint a családot alapító férfiakat a hasonló gondok. Ugyanakkor azokat a szellemi tornász hölgyeket, akik egyedül maradnak, megfigyelésem szerint inkább megviseli a társtalanság, mint ugyanilyen sorsra jutó férfi kollégáikat.

- Felmentést ad-e az elmondottak alapján Polgár Zsuzsának, aki kisfia születésére hivatkozva határidőhalasztást kért tavaly esedékes címvédő páros mérkőzésére, és miután nem kapta meg, veszni hagyta világbajnoknői koronáját?
- Kötetemben is kitérek rá: nagy hibának tartom, hogy Zsuzsa nem ült le játszani Hszie Csünnel, mert a szülés olyan erőkkel gazdagítja a nőket, amelyeket szakmai, alkotói tevékenységükben is kiaknázhatnak. Kétségtelenül nehéz összeegyeztetni a csecsemő gondozását egy ilyen nagy erőpróbára való felkészüléssel és az utána következő kemény párharccal, de én a helyében megpróbáltam volna. Egyébként nem tekintem véglegesnek a kialakult helyzetet, mivel Polgár Zsuzsa keresetet indított a FIDE döntése ellen a lausanne-i sport döntőbíróságnál, és tudomásom szerint még nem zárult le az ügy. Ha azonban már itt tartunk, hadd jegyezzem meg , hogy ha egy sakkvilágbajnok úgy jut a címéhez, hogy nem mérkőzik meg az előző címviselővel, az mind a sportág valószerű értékrendjét felborítja, mind a bajnok lelkében zavart okoz. Emlékezhetünk rá, hogy miután 1975-ben Anatolij Karpov Bobby Fischer visszalépése miatt játék nélkül megkapta a világbajnoki címet, mennyit erőlködött, hogy legalább utólag, nem hivatalosan megmérkőzzék az amerikai nagysággal, és mivel ez nem sikerült, fergeteges versenyeredményekkel igyekezett bizonyítani, hogy nem érdemtelenül viseli a kitüntető titulust. Hszie Csün egyébként korábban is volt már világbajnoknő, s a múlt évben Alisza Galljamova legyőzésével lett ismét az, mégsem lehet véletlen, hogy kijelentette: hajlandó volna megmérkőzni Polgár Zsuzsával, aki 1996-ban tőle vette el a női világbajnoki címet.

- Milyennek látja a Polgár-nővéreket nélkülözni kénytelen magyar női sakkozás helyzetét és jövőjét ?
- Nem tudom magam függetleníteni az iménti bajnokságtól, amelyen Grábics Mónika kivételével mind jelenlegi élgárdánkat, mind az utánpótlás több tagját szemügyre vehettem. Közös ismérvüknek tartom az erős idegzetet, a jó küzdőképességet, még akkor is, ha némelyiküknek ez alkalommal nem ment a játék. Válogatottunk kipróbált tagjai - Mádl Ildikó, Lakos Nikoletta, Medvegy Nóra és a már említett Grábics Mónika - mellé most beérkezett az ifjú Gara Anita. Sok előnye van annak, hogy nagyjából hasonló erejű játékosok alkotják a nemzeti együttest, mert a vetélytárs csapatoknál gyakori, hogy a második-harmadik táblán jóval gyengébbek, mint az elsőn, s ezt kihasználhatjuk. Egy szó, mint száz, csapatban nem féltem a magyar női sakkozást, hiszen azóta is, hogy a Polgár-lányok kiváltak a válogatottból, több olimpián és Európa-bajnokságon értünk el tiszteletre méltó helyezést. Nagyobb kérdés, hogy ki fogja az egyéni vetélkedésben megközelíteni az elődök kimagasló teljesítményeit. Ha cinikus lennék, ezt a problémát annyival ütném el, hogy úgysem nagyon rendeznek már nők számára nemzetközi versenyeket.

- Nem olyan régen azt mondta, hogy egyszer még szeretné megkísérelni megszerezni a tizedik magyar bajnoki címét. Ilyen szellemben nyilatkozott mellesleg pár esztendeje a hasonló cipőben járó Portisch Lajos is.
- Tudja mit? Legyen Lajosé az elsőség.

< Vissza az elozo oldalra